2017. július 19., szerda

A FECSKÉK ELKÖLTÖZTEK

Mély csend lett a házunk körül,
A fecskék elmentek.
Tavasztól az eresz alatt
Oly sokat csevegtek.

Ki-be röpködtek szüntelen
Picike fészkükbe.
Szép vidám dalt zengedeztek
Minden áldott este.

Figyelgettem, hogy házunktól,
bármily messze szálltak,
A családi kis fészkükre
Mindig rátaláltak.

De most nem jönnek már vissza,
Hiába is várom.
Elrepültek messze délre,
Hol a tél csak álom.

Lehangoló ez az érzés?
Van okom reményre!
Hisz tavasszal visszatérnek
Elhagyott fészkükre.

Istenem! - milyen az élet,
Fecskék elköltöznek.
Ősz hajam engem is sürget,
Hogy már készülődjek.

S ha menni kell - a fecskékkel
Én is útra kelek.
De ide már - velük együtt -
Vissza sosem térek.

Ide nem jöhetek vissza;
Nem ez lesz lakhelyem.
Krisztus nagy szeretetéből
Helyet készít nekem.

Orbán László


2010. szeptember 14.

                                          x     x     x


Lánya válasza versére:


MEGJÖTTEK  A FECSKÉK, TE ELMENTÉL

Tavasz van, virul a rét,
Megjöttek a fecskék,
De Te már elmentél,
S többé vissza sose térsz.

Nem jöhetsz vissza,
Mert nem ez már lakhelyed.
Krisztus kegyelméből,
Helyet készített Neked.

 Arany város vesz körül,
 Az angyal sereg mind örül.
 S Isten dicső trónjánál,
 Téged örök élet vár.

 Lelked békére talál.
 Már csak nekünk fáj,
 Hogy nem vagy velünk már.
 Örökké emlékszünk RÁD.

 Orbán Mária                               2017. július 6.



2017. július 18., kedd

AZ ISKOLÁNKRÓL

Viszákon egy szomorú temetésen voltunk,
És hazafelé Kisákoson megálltunk.
A kocsiból kiszállva Dani fiúnk így szólt:
"Itt van az iskolád, hová járnod jó volt."

Sokat meséltél nekünk erről a tájról,
Itteni keskeny ablakú iskoláról.
Terveztük Jánossal - ha majd ideérünk,
Iskoládról, s rólad fényképet készítünk.

E sorok közt a hangsúly az iskolán van,
De maga ez a vers kevésbé szól rólam.
Jó szívvel gondolok a Tanítónkra,
S ami ott életemet meghatározta!

Nos ahogyan telnek nálunk most az évek,
Idős napjaimban sokszor odatérek.
Emlékszem, gyermekként együtt örvendeztünk,
Szünetkor játékba belefeledkeztünk.

Gondtalan gyermekek? Hol vannak ezek már?
Elnémultak ők a minden élők útján.
Csak kevesen vagyunk azok, kik még élünk.
Kik együtt küzdöttünk és együtt reméltünk.

Lélekben a sírjaikhoz elrepülve,
Tegyünk virágcsokrot áldott emlékükre.
Régebben olvastam hazánk nagy fiánál,
Széchenyi István mauzóleumánál:

VOLTUNK MINT TI, LESZTEK MINT MI,
POR ÉS HAMU.

Ez a realitás elgondolkodtató;
De csak ez az élet, és mi ezért élünk?
Temetők elnyelik élő reménységünk?

Bátoríts Szentlélek, édes Vigasztaló,
Hogy nem a koporsóké az utolsó szó!
Higgyünk rendületlenül a Bibliában,
És abban lefektetett Igazságban!

Az Úrnak Igéje talpra állít minket,
Mint szél, elsodorja kétkedéseinket.
Feltámadásunknak az egyetlen ára:
Hogy Krisztus felvitte azt a keresztfára!

Áldozata árán - ha Őhozzá térünk -
Öröklét kapuja feltárul minékünk.
Azért hát testvérek, ne legyünk mi gyávák,
Harcoljuk meg bátran a hit nemes harcát!

2014. szeptember 25.

Orbán László


2017. július 13., csütörtök

AZ ELÁRVULT HÁZ

Gyakran a lelkemet ólomsúlyként nyomja,
Ha eljutok lélekben a kis falumba.
Ha leszáll az este, lámpa nem világít,
Dermedtség ontja rá a sötét árnyait.

Arra nagy magány van lakásban s udvaron,
Mint temetőkertben a néma nyugalom.
Nincs senki e háznál, aki tegyen-vegyen,
E nagy csendességbe életet leheljen.

Nincsenek "tikok" sem, akik az udvaron,
vagy lentebb csipegetnek a dűlő parton.
A ház üres lett, mint oly sok a faluban,
Csak a néma falak állnak nagy komoran.

Itt születtem ezelőtt nyolcvannyolc évvel,
Akkor más ház állt ott, tetőn zsúpfedővel.
Évek múlásával egész más ház épült,
Zsúpfedeles helyett cseréptetős készült.

Ebben a házban is számos ember lakott,
Betöltve élettel e szerény hajlékot.
De közel húsz éve lett gyászos pillanat,
Drága Öcsém meghalt, s Felesége maradt.

A ház még ezzel nem lett teljesen árva,
Rózsi vette tovább szorgos gondozásba.
Kérdezgettem Kalászról a telefonba:
Mi újság Viszákon kedves "Rózsi mama"?

Nem tudom hirtelen, különös hír nincsen,
De az eső esik nálunk, hála Isten.
Vártam is már nagyon régóta az áldást,
Így most elkezdhetem a kerti kapálást.

Jaj, majdnem elfeledtem, rossz hírem is van,
Mert Galambos Irma beteg a szomszédban.
Ha azért Ővele valami történnék,
Nem lesz idős szomszéd, csak Schrettner Gyuláék.

Az Irmát én azért is nagyon sajnálom,
Sokat beszélgettünk ketten a konyhánkban.
Nem jön Ő majd hozzám, ha jönnek az esték,
Ha alkonyat után beáll a sötétség.

Ha néha egy évben elmentünk Viszákra,
Az utunk Hozzá vitt a szülői házba.
Várt, és jött ki az előszoba ajtaján,
Kedvesség és derű sugárzott az arcán.

Haladtak az évek egymás után sorba,
Most azonban Őt is betegség kínozta.
Azt mondta, hogy tizenhat kilót lefogyott,
S ez komoly aggodalomra adhat okot!

Tavaly, ahogy mentünk halottak napjára,
Már nem jött fogadni a ház udvarába.
Ott bent a konyhában Ő azon kesergett,
Hogy most már nem bír úgy ellátni bennünket.

János, Rózsi betegségére figyelve,
A hat húrú gitárját pengetni kezdte.
"Az Úr az Isten, és Övé az életünk,
Életben s halálban egyetlen reményünk."

A beteg figyelt, és az énekszót hallván,
Könnyei peregtek nagyon fáradt arcán.
Majd Rózsitól s Judittól is elbúcsúztunk,
Mert Édesanyjánál Judit is jelen volt.

Nem sok idő múlva Szombathelyre jutott,
Hogy beteg veséjét eltávolítsák ott.
Később az egerszegi kórházba került,
De meggyógyítai már ott sem sikerült.

János fiúnk kért, hogy menjünk el egy napon,
Látogatnunk kéne, beteg szegény nagyon!
Mi ezután nemsokára útra keltünk.
Ica meg Estilla is eljöttek velünk.

Rózsi meglátott és kissé meghatódott;
Mert messziről jöttek ezek a rokonok.
Enyhe mosoly fakadt a meggyötört arcán,
Mint mikor felhőkből feltör a szivárvány.

Majd utána pedig beszélgetni kezdett,
Nem gondoltam azt, hogy ide keveredtek!
Remélhet mindenki nagyon szép napokat,
De senki sem tudja, hogy mit hoz a holnap!

Én úgy szóltam hozzá: - Igazad van neked,
Mert a betegséget te sem pénzért vetted!
Mint hívatlan vendég  egyszer meglep minket,
Hogy tönkre tegye a mi szervezetünket.

Gyermekei és mások is látogatták,
Megható volt, ahogy lányai gondozták!
És Egerszegről visszavitték Viszákra,
Innen elkezdődött "visszaszámlálása'!

Az "áttétei" mindjobban felélte testét,
Hetente háromszor Szombathelyre vitték.
Végül azt kérte: Ne vigyék, mert nem bírja!
Olyan rosszul volt már, mint eddig még soha.

És néhány nap múlva telefonunk csengett,
Felvettem a kagylót, vajon ki kereshet?
A Kati szólalt meg, elcsukló mély hangon,
"Az Anyu meghalt, temetést még nem tudom."

Az ősi porta most lett igazán árva,
A Gazdaasszonyát már hiába várja.
Elnémult, mint minden más élők is lettek,
Kiket temetőkben fejfáik jeleznek.

Orbán László


2014. április 12.