A múlt év tavaszán jó barátom, Pista,
Sopron városba hívott látogatóba.
Kedves hívásának eleget is tettem,
Jól lehet akkor tájt nagyon gyengélkedtem.
Mivel vendéglátóm nem egy napra hívott,
Másnap reggelinél egy útra buzdított.
S azt mondta: „Bár nagyon szép a mi városunk,
De hogyha van kedved, Nagycenkre utazzunk.”
„Útitervünk célját megmondhatom mindjárt,
Oda helyezték el Gróf Széchenyi Istvánt.
Ha azért felőle többet kívánsz tudni,
Kíséreljük meg, - először odajutni.”
Nem kellett ezt nekem még egyszer mondani,
Így hát elindultunk buszjegyet váltani.
S majd mikor később a járműről leszálltunk,
Egészen közelben egy szép kastélyt láttunk.
„Ez volt Széchenyinek pihenő kastélya,”
- Magyarázta nekem hű kísérőm, Pista. –
„De előbb elmegyünk egy kis kápolnához,
Széchenyi István mauzóleumához.”
A kápolna felé amint meneteltünk,
Mindjárt jobbra egy templomot észrevettünk.
Előtte a téren áll Széchenyi szobra,
Meghatódva e szöveget láttuk rajta,
Idézem: „Magyarország nem volt, hanem lesz.”
/- Bárcsak úgy volna, hogy ez valóság lesz. -/
De Széchenyinek ezt joga volt mondani,
Hisz nevéhez fűződnek tettek százai.
Ha megyek az országban úton, vagy hídon,
Mindenütt az ő nevével találkozom.
S hogy milyen nagy magyar volt Széchenyi István,
Bizonyítja ezt számos országos könyvtár.
S máris eljutottunk a kápolna elé.
Homlokzatán írás van, mely ily szűkszavú:
„Voltunk mint ti, lesztek mint mi, por és hamu.”
Hát ez a felirat fogadott bennünket.
Majd a kápolna őr betessékelt minket.
„Itt ez épületben, hol most vagyunk, - mondta,
Nyugszik a Széchenyi család számos tagja.”
”De én nem fárasztom sok szóval önöket,
Hazánk nagy fiára kérem figyelmüket!
Ott, ahol koszorúk és kokárdák vannak,
Porladoz csontja a legnagyobb magyarnak.”
„Járnak ide írók, tanárok, színészek,
Nézzék csak, a hozott koszorúk mily szépek.
Én itt töltöm életem jelentős részét,
S naponta csodálom népünk kegyeletét.”
Az őrnek szavain úgy elgondolkodtam,
Még lépni sem tudtam, csak szótlanul álltam.
Végre megindultam, s kifelé mentem,
Szememből lehullott néhány fájó könnyem.
Óh nagy magyar, kinek pora előtt álltunk,
Temetve láttuk Benned a magyarságunk.
Aki oly szép hazát álmodtál meg nekünk,
Jó, hogy nem láthattad, hogy „széthullt nemzetünk.”
Egymás farkasai, árulói lettünk,
Erkölcsi téren is nagyon visszaestünk.
De mindezek után vajon mihez kezdjünk?
Nem használ semmi más, újjá kell születnünk!
Széchenyi nekünk így is példát hagyott,
Szíve csak a nemes dolgokért lobogott.
Zengjétek gyerekek iskolákban, s utcán,
Nem volt nagyobb magyar, mint Széchenyi István.
Budakalász, l989. február 2O.
Orbán László
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése