MAGÁNYOS TÖLGY

Már kicsi gyermekkoromban tudtam róla,

Hogy volt Körmendnek szélén két nemes tölgyfa.

Aztán évről-évre terebélyesedtek,

S közben gyökerükről hajtást növesztettek.

Két fiatal vessző sarjadt ki belőlük,

S azok szemlátomást nőttek körülöttük.

Aztán elérték a tölgyfa magasságot,

S négyen, zöld lombjukkal erdőt alkotának.

Bár a vihar mellettük más fákat tépett,

De nem kezdhette ki a négyes egységet.

Sajnos később jött a háborúnak szele,

Erdőket kitépő vihar fergetege.

Ez a vihar a négy tölgyet sem kímélte,

És csapását a legifjabb fára mérte.

Eltépte tőle a derék vőlegényét,

S így romba döntötte szívének reményét.

Az ágai kissé összeroncsolódtak,

S üde levelei meghalványultak.

De azért nem dőlt ki a tölgy gyökerestül,

Mert a másik három oltalmazta ettől.

Jól lehet az orkán néha odatévedt,

Mindig bátrak voltak és sohasem féltek.

Végül az egységet oly fergeteg érte,

Hogy a másik ifjú tölgyet már kitépte.

Felkapta szárnyára s elhengerítette,

Buda ostrománál csaták közt letette.

Talán egy nagy ágyúgolyó odatévedt?

Többet már nem látták a fiatal tölgyet.

A másik háromnak már nem lett reménye,

Hogy visszakerüljön a kötelékébe.

Pedig őhozzá is a jó reményt fűzték,

És fejük koronájának tekintették.

 

Hajdan Pápán voltam népfőiskolába

S ott mondták: „menyasszonya még mindig várja.”

Őt itt fönn Budán hiába is keresném,

Mert jeltelen tömegsírban nyugszik szegény.

Életében vele egyszer találkoztam

Mamánk temetésén, - s megkedveltem nyomban.

Nem azért, mert én is szép nevét viselem;

Hanem kedves lénye vonzott akkor engem.

De ne csak a fiatalokról beszéljek,

Nem lenne így teljes a családi fészek.

Sejtem, hogy Laci bátyánk eltűnte után

Édesanyja bánkódott legtöbbet talán.

S mivel gyenge szívét megtörte a bánat,

Oka lehetett korai halálának.

A család két tagja így aztán megérte,

Hogy a szomorú gyászt másik gyász követte.

A „tölgyekről” már csak keveset mesélek.

/Tudjátok jól, ezek jelképes beszédek./

De ha befejezem versemnek írását,

És most lezárom a család krónikáját.

Kötelességemnek nem teszek eleget,

Ha a családfőről többet nem beszélek.

A viszáki búcsúkra gondolok vissza;

Mindig bíztattam, hogy meséljen és mondja.

Mesélt is Ő mindig, valahányszor eljött

Aztán nem jöhetett, s a helye üres lett.

Gyakran elöttem van az a kidőlt tölgyfa;

Zöld levele lehullt, s többé nem lett lombja.

S ami még nehezebb volt a fájdalmaknál;

Ilonka néném, - magányos tölgy maradtál!

Vallom, - az űrt ma sem tölti be semmi sem,

Csak „Immánuel, csak ha velünk az Isten.”

Budakalász, l989. karácsonyán

Rokoni üdvözlettel:  Laci