AZ ELHAGYOTT HÁZ

Ahogy emlékeim a régmúltba nyúlnak,
Keblemben ezernyi gondolatok gyúlnak.
Felpattan egy kis ér, s lesz belőle patak.
/Forrásként buzognak belőlem a szavak./

Szárnyra vesz a honvágy, visz szülőfaluba;
S ott egy fehér háznál emelkedő partra.
E ház mellett dűlő, s a méhecskék nyáron
Szorgosan repdesnek a szép vadvirágon.

Lent a rétnek alján patakocska csobog,
S az úszó víz színén sok halacska mozog.
Túloldalán erdő – s ha jön a kikelet, -
Sűrű lombjai közt száz madárka cseveg.

Olyan megható a madárkoncert benne,
Mintha csak az ember nem is földön lenne.
Ebben az erdőben – soha nem felejtem, -
Édes Jó anyámmal kék ibolyát szedtem.

De kérdezhetnétek, mely házra gondoltam?
Arra, mely nem régen maradt elhagyottan!
Mert eltemették belőle a szülőket,
Gyermekeik pedig régen szétrepültek.

Hajdan volt a házban zsibongás és lárma,
Ha a négy gyermeknek eleredt a szája.
Volt nevetés, kacaj, ha úgy hozta kedvük,
Kedves háznál láttam ily üdítő derűt.

Éltek szüleik közt boldogan, dalolva,
Mint orgonasípok egymás mellett sorba.
Boriska volt legnagyobb, és csak azután
Jött két barna fiú, Gyula meg a Zoltán.

Nos, hogy melyik gyermek volt a legkisebbik?
Hát ő – a kis-Irma -, mind e mai napig.
/A családi krónikát én azért tudom,
Mert a kedves Család nekem is rokonom./

Visszaemlékezek fiatal koromra;
Gyakran jártam náluk, majdnem hogy naponta.
Volt még aki szintén ott szokott „tanyázni,”
„Bodu Káriktól” a Mihály Jenő bácsi.

A házigazdának nevéről is szólván:
Ő volt a bizonyos „parti” Orbán Kálmán.
S mért került a „parti” neve elejére?
Mert volt másik Orbán Kálmán is belsőszerbe.’

Előbbi volt Anyám unokatestvére,
Utóbbi Apámnak volt édestestvére.
S ezért mondhatom – mit régtől fogva tudok:
Hogy tetőtől-talpig „Orbán gyerek” vagyok.

x x x

Elkezdett témámhoz újra visszatérek,
És Irma ángyomról is külön beszélek:
Ő viszonylag korán özvegységre jutott,
S így az ősi házban egyedül maradott.

Ha meglátogattam, azt szokta mondani:
„Az ember mit tehet, bele kell nyugodni.”
Hosszú életet élt, és az útitársa,
A jókedvű derű nem hagyta magára.

De, hogy a magányát mégis enyhíthesse,
Kedves húgát – Rezát – lakásába vette.
Jó volt ezután is náluk megfordulni,
Szíves szeretetüket így fejezték ki:

„Köszönjük, hogy reánk is ajtót nyitottál.
Gyere csak máskor is, ahogy régen szoktál.
Ha benézel hozzánk – elbeszélgethetünk,
Ki tudja, meddig tart még földi életünk.”

Többen is meghaltak Viszákon ez évbe’,
Sokat szólt a harang gyászra, temetésre.
Géza öcséd is oly hirtelen lett halott;
Szegény Rózsi még csak el sem búcsúzhatott.”

x x x

Elindultam tőlük – s mint máskor is szokta, -
Ángyom kikísért a kerti kisajtóba.
Kedvesen búcsúzott, s utána ezt mondta:
„Hát csak Isten áldjon, vigyázzál magadra.”

És néma lett a ház, nem is oly sokára.
Háziasszony „elment”, Reza is kórházba.
Némák a cinkék is, szenvednek a fagytól;
Nem jön ki lámpafény este az ablakból.

Elégett a gyertya, nincs már neki lángja;
Körülveszi lelkem a temető árnya.
S a csendben figyelek az intő szavakra:
„Hát csak Isten áldjon, vigyázz jól magadra.”

S a fáradt vándor – ha arrafelé járna;
Elmerengve tekint az elhagyott házra.
S kérdi: Hol az útja a temetőkertnek?
- Mert neki már csak a sírhalmok beszélnek. –



Budakalász, l997. január 23-27.



Orbán László