EMLÉKEZÉS ŐRSÉGI TANÍTÓINKRA

Nyugat-Dunántúlnak Őrség körzetében,
Fenyvesek hajlongnak viharok szelében.
E zord szelek télnek idején hogyha járnak,
Elnémul a táj, csak a varjúk kiabálnak.

Tavasszal gyönyörű e vidék, s zengése
Sok dalos kismadár édes csicsergése.
Dicsérik az Istent nagy boldogan, szépen,
Mintha ott ragyogna az elveszett Éden.

Volt iskolánk, hol áll, az nem egy nagy város,
Csak egy régi falu, így hívják: Kisrákos.
E község határát sem nagy folyó mossa,
Csak az igen kicsi Denke patakocska.

De tovább kell mennünk e szép kies tájról,
Méltó dolog szólni még az iskolánkról.
Ki volt eddig annak lelkes oktatója,
És jellemre nevelő Igazgatója?

Ha tőlem kérdeznék, felelnék rá százszor,
Neve magyarosan hangzik: Imre Sándor.
És amilyen tiszta magyar volt a neve,
Olyan igaz volt a magyar becsülete.

Hogy rá emlékezek, nem tehetek róla,
Ő volt bús szívemnek sokszor bíztatója.
Példásan tanított odaadón, s kedvvel,
Átitatódva mély hazaszeretettel.

Intett bennünket az igazmondásra,
Egy gyerek se szokjon a hazudozásra,
Mert az ilyen dolog alávaló, s hitvány,
Hazugságra vessző volt a "bizonyítvány".

Milyen boldog volt az iskolás sereg,
Mikor tudta, hogy az udvarra kimehet.
És ő hegedűjét a kezébe vette,
S a kedvelt népdalokat mind elzengette.

Bennem annak lett legnagyobb foganatja,
Hogy a zsoltárokat is megtanította.
S miközben ezeket később énekeltem,
Egyre nagyobb lelki békességet nyertem.

Szép elgondolásai voltak felőlünk,
Mindig remélte, hogy ember lesz belőlünk.
Ha valaki netán türelmét kikezdte,
"Te haszontalan fráter!" - így jellemezte.

Minden napon az iskolához volt kötve,
De sorsával azért meg volt elégedve.
Hogyha valahová néha útját vette,
Kedves felesége helyettesítette.

Ahogy szálltak sorba az évek felettem,
Mit tőlük tanultam, azt szívembe véstem.
Azt is, hogy hazánk milyen szép, s kellemetes,
És, hogy melyik város miről nevezetes.

S midőn elérkezett éltük alkonyatja,
Én közben elköltöztem a Fővárosba.
A barátság így sem hagyott cserbe minket,
Levél kereste fel postaszekrényünket.

Az idő múlása ahogy szokott menni,
"Ami por volt, porrá kellett újra lenni."
Emlékük lelkemből nem múlott el soha,
Mert nem tette tönkre az idő vasfoga.

Kérlek titeket volt iskolatársaim,
Hogy fogadjátok el e néhány soraim.
Jó tanítóinkat elfeledni vétek,
Őket szívetekben hűen őrizzétek.

Bízom benne, hogy együtt éreztek velem,
Ezért bátorkodom küldeni e versem.
És ezzel a végére értek soraim.
Üdv tinektek, régi tanítványtársaim.

1987. húsvétján              /első verse/


Orbán László