CSALÁDI KRÓNIKA

CSALÁDI KRÓNIKA

Régen volt, kilencszáz-harmincnyolcat írtak,

Ez esztendőben fájdalmas napok voltak.

Életem legszomorúbb napjai talán?

Ekkor vesztettem el hőn szeretett Anyám.

A gyász esztendőben, - ó dehogy is tudtam, -

Hogy valaki megszületett éppen abban

Az esztendőben, majd felnővén Kecskeméten,

Hogy Anyám helyett majd szinte Anyám legyen.

„Kinek az ég alatt már senkije sincsen,

Ne féljen felfogja ügyét a jó Isten.”

Ezt az aranymondást Arany János tette,

Midőn Toldi ügyét tollhegyére vette.

S melyet a Bibliából idézni szoktak,

Hogy: „rendelt ideje van minden dolognak.

Kövek elhányásának megvan az ideje,

Egybegyűjtésüknek is isteni rendje.”

Lett nagy sokára, huszonhárom év után

Felcseperedett a kecskeméti kislány.

A sors úgy hozta, hogy egyszer találkoztunk,

És idő multával összeházasodtunk.

Ezek után is velünk volt a Teremtő.

/Azóta eltelt már negyvenegy esztendő./

És annyi vihar, meg viszontagság között

Az összetartozásunk csak erősödött.

Vannak gyümölcsei életünk fájának,

Együtt örvendezhetünk öt szép unokának.

Néha önmagamnak kérdésként felteszem;

Öt közül legjobban melyiket szeretem?

Johannát, ki legnagyobb a láthatáron?

Nagy szemébe nézek, s jó Anyámat látom.

Vagy Dávidot? S ahogy vele lenni szokott,

Fürge gyík módjára mindig izeg-mozog.

Vagy pedig Estillát, az „ovis” kislányt?

Őt, az igazi nagy mesemondó leányt?

Ezt mondta: Figyelj Nagypapa! Hozzád szóltam,

Emlékszel, mikor én még fiatal voltam?”

Ahogy légvonalban a Dunán átnézek;

- Mert ott is élnek ám még Orbán gyerekek. –

Nagyobb fiú a Márk, huncut a javából,

Kis Balázs meg nemrég nőtt ki a pólyából.

De ha láttatok már fiúban szépséget,

Nem túlzok, - ha mondom, - angyalnak néznétek.

Ha bátyja és közte fölzendül az „ének,”

Egy kis jó szándékkal koncertnek hinnétek.

Öt szép unokánkon sorra végig mentem;

Három gyermekünket meg sem említettem.

Ez egy kicsit furcsa, igaz ami igaz!

De tartok, - belőlük előjön a panasz.

Felróhatják nekem: Nem is nagyon értjük,

Hogy néha megvertél, de nem érdemeltük.”

Jogot, igazságot ki tehetne itten?

Rá bízzuk, tegye az igaz bíró Isten.

Van még két menyünk is, mind a kettő kedves,

Nélkülük életünk nem is lenne teljes.

Hogyha autóval néha felkeresnek,

Búcsúzásuk után hosszan integetnek.

Lassan már az írást be kéne fejeznem,

De Feleségemről szóljon még a versem.

Hiszen egy őrségi hittestvérem kérte:

„Laci írjál feleségedről is végre!”

Őreá igazán nem panaszkodhatok,

Ellenkezőleg csak minden jót mondhatok.

Vállalta életemben a megrokkant „részt,”

És terheinkben vitte az „oroszlánrészt.”

Most utóbbi betegségemre gondolok;

Megható volt, ahogy ápolt, és gondozott.

Természetem szerint nem sírhatok én könnyen,

De mégis kicsordult néhány hálakönnyem.

El tellett egy este, s közel az éjfél is;

Még majd feltámad rám a hajnalcsillag is.

Hogy ez ne történjen, tollamat leteszem,

S elcsigázott testem holnapra „elteszem.”

Budakalász, 2OO2. december 1.

                                                                  Nagypapa