Ez évnek tavaszán, nagycsütörtök este,
Igét hallgatni mentünk Pomázra egybe.
Minden útirányból jöttek az emberek,
Hogy az Úr szavával betöltekezzenek.
A harang zúgása messzire hirdette,
Hogy eljött az istentisztelet kezdete.
A megtelt templomban az volt az üzenet,
Hogy „ a Krisztus meghalt és eltemettetett.”
„De a halál Őtet fogva nem tarthatta,
Mert Isten harmadnapon feltámasztotta.
S így Jézus diadalma a mi győzelmünk,
Váltságával áldást, békességet nyertünk.”
Felemelő volt az elhangzott örömhír.
Csak a végén hallottunk egy szomorú hírt.
Hogy „a Török Bandi rosszul lett hirtelen,
S állapota súlyos, szinte reménytelen.
Kedden vitték be a közeli kórházba.”
Ezt üzente nekünk aggódó családja.
A féltő aggódás nem volt alaptalan,
Pár nap múlva meghalt békésen, jajtalan.
Be sem tölthette 62 éves korát,
Már le kellett tegye földi porsátorát.
Sírjánál azt mondta a gondnok presbiter,
Hogy „hirtelen ment el, de nem készületlen.”
Rá nézve igaz volt az igei beszéd,
Hogy „számára a meghalás is nyereség.
De ennek a ténynek az a feltétele,
Hogy Krisztusban volt elrejtve az élete.”
„S mind az, ki Őbenne hisz, és benne remél,
Az nem lát halált, hanem ha meghal is, él!”
A lelkész szólta a fönt említett Igét,
S közben hallhattuk az énekkar énekét.
Oly szép volt a refrénnek vigasztalása,
Mely így szólt: „Isten velünk viszontlátásra.”
Majd mindezek után csend lett egy fél percre
,Csak a koporsó szállt a mély öreg földbe.
Ekkor Anyja mellett feljajdult egy lányka,
Ki az Édesapját már hiába várja.
Szívében a mély gyászt tovább nem rejthette,
Mert a beteg apját oly nagyon szerette.
Most már nem láthatja bíztató mosolyát,
És nem hallhatja csendes, szelíd, halk szavát.
De figyeld leány a költőnő szavait:
„Megyünk búcsúzunk, de ugye csak tavaszig?”
Halljátok meg temetőkben járó emberek,
-
Kiket oda visz az őszinte kegyelet, -
Hogy fájó a halál, de szívem mégsem fél,
„Mert én /is/ tudom, hogy az én Megváltóm él.”
Budakalász, l989. április l.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése