KEVESEBBEN LETTÜNK

Néhány éve, hogy Kálmán papát temettük,

S ifjabb Kálmántól is búcsút kellett vennünk.

Repülnek éveink, elszálltak felettünk;

S ami ebben fájó, - kevesebben lettünk!

Csendes kis falunkban együtt nevelkedtünk,

Boldog volt ez a kor, daloltunk, nevettünk.

Az idő nem állt meg, peregtek az évek;

„S kit erre, kit arra kergettek a szelek.”

Szélrózsa irányába széjjel szóródtunk,

Elmúlt a gyermekkor, s oly sokat dolgoztunk.

De szétszórtságunkban volt valami áldott;

Falunknak vonzása, amely úgy hiányzott.

Fenti soroknak végére sem jutottam,

Mikor viszákról egy szomorú hírt kaptam;

Hogy eggyel újra csak kevesebben lettünk,

Géza öcsém meghalt, s őt kell most temetnünk.

Nem mehetek már hozzá egy-egy jó szóra,

Szívemet melegítő, megnyugtatóra,

Az űrt, mely most esett bánatos szívemen,

Csak Te töltheted be egyedül Istenem.

Egyetlen jó Öcsém, hogyan búcsúzkodjak?

Elnémuljak végképp, vagy szavakat mondjak?

A sebet mely most esett fájó lelkemen,

Te kötözheted be Megváltó Istenem.

Soha el nem múló szeretettel:                  Laci