VISZÁKI EMLÉKEK

Ahogy e jelenből a rég múltba nézek,

Úgy jutnak eszembe szebbnél-szebb emlékek.

Udvarunkban volt a naponkénti látvány,

Ott szaladt el gyakran egy aranyos kislány.

Elől futott bátyja, ő rohant utána,

De mivel kicsi volt, nem bírta a lába.

S így kudarcra volt ítélve az a vágya,

Hogy őt lássa előbb a Mári mamája.

Haladott az idő, s az évek is szállván

Már felnőtt, felserdült az említett kislány.

Azt már nem láthattam mint küzdött, s dolgozott,

Mert engem a sorsom messze földre hozott.

De nem szakadtam el falumtól egészen,

Ritkán bár, de néha haza-haza tértem.

Jól emlékszem, hogy egy évben aratásra

Viszákra mentem a nem könnyű munkára.

Nagyon sütött a nap, s forró hatására

Verejték gyöngyözött sokak homlokára.

De eljött az este, s a nap lehanyatlott,

Ki-ki a mezőről hazafelé tartott.

Én vacsora után, ahogy eltelt a nap,

Kipihenni készültem fáradtságomat.

Figyelemmel voltam a romantikára

S fekhelyemre mentem a szénáspajtába.

Nem kellett ringatni, s már aludtam volna,

De fel kellett figyeljek valami zajra.

A szénás pajtába két férfi lépett be,

S megtörte a csendet tőlem nem messzire.

/Mint ahogy nekem is két halló fülem van,

Vattával azokat én be nem dughattam./

Így aztán akarva, vagy akaratlanulHallottam,

hogy mit beszéltek gyanútlanul.

De, hogy kik is jöttek akkor a pajtába?

Egyik öcsém volt, és Sebők Tibi társa.

Tibi halkan mondta mindegyik mondatot,

Melyet már kezdetén komolyra fordított.

Rövid témájának az volt a lényege:

/Kíváncsi volt, öcsém egyetért-e vele?/

S így szólt: „tudod Géza hozzád van bizalmam,

Engedd meg most nekem, hogy titkom elmondjam.”

„Mondanivalómnak az a középpontja:

Szeretek egy leányt, s ő Avas Boriska.

Annyit akarok csak számodra mondani;

Komolyan gondoltam feleségül venni.”

S mint akiből a szó végképpen kifogyott,

Tibi abbahagyta a fenti mondatot.

Talán már a mély csend nyomasztó lett volna,

Ha az esti harang meg nem kondult volna.

Ahogy zúgását a harang befejezte,

Feleletét Géza ilyenformán kezdte:

„Ha megengeded Tibi, őszinte leszek,

Hisz teljes mértékben osztom nézetedet.”

„Jó, hogy a nősülést már fejedbe vetted,

És hogy a Boriskát igen megszeretted.

Mit is mondjak neked? – nincs hozzá hasonló!

Ritka az ilyen lány, mint a fehér holló.”

Még tovább is folytak a buzdító szavak,

Amelyek közben-közben hallhatók voltak.

Meddig folytatódtak? Azt meg nem mondhatom;

Rám jött a mély álom, és elnyomott nagyon.

Egyszer csak hajnal lett, újra jött a reggel,

S megtellett a mező arató emberrel.

Az aratni való mikor már elfogyott,

A kötelességem újra Pestre hozott.

Ahogy ide hozzánk a családba értem,

Minden úgy ment, s zajlott, mint ahogyan régen.

De néhány hét múlva felénk jött e postás,

Levél jött; - ki írta? – Édesapánk nem más.

Egyébként őróla illik elmondani,

Mindig voltak hozzánk Viszákról hírei.

Ha bárhol vígság volt, vagy mély szomorúság,

Pontosan tudtuk az ottani krónikát.

.Az említett levél, mit a postás hozott,

Most nem tartalmazott szomorú mondatot.

De én a soroktól nem voltam meglepve,

Pedig Édesapánk esküvővel kezdte.

Nagyjából ezt írta: „Kedves fiam Laci!

Egy nagy örömhírt kell neked most mondani.

Van is két ifjú, kik külsőszerben élnek,

S képzeljed, - nem soká lagzira készülnek.”

„Egyik derék ifjú: Sebők Ernő fia,

A kedves lány pedig az Avas Boriska.

Amit levelemhez tényként hozzátennék;

Tudom, hogy örülnek a Ferku sórorék.”

„De kérdezhetnétek, mit szól a lány anyja?

Én ezt úgy gondolom: - örül neki Lina.

Egyébként Boriskáról azt mondják mások,

Hogy kiköpött mása Mári mamájának.”

Ennyit a levélből, de itt abba hagyom,

Késő este van már, s fáradt vagyok nagyon.

Amit a levélhez most én hozzá teszek,

Hogy a fenti ifjak már nagyszülők lettek.

Melyet még versemből el nem hallgathatok,

Hogy polgármester úr lett Zoli, - a fiúk.

Amit a távolból neki most kívánok;

Találjon mielőbb egy hű élettársat.

Azok közül, kik e versben szerepeltek,

Hosszú évek óta nincsenek, elmentek;

Mint őszi levelek, a fákról lehullván

Elmentek ők is a mindenélők útján.

„Mert minden test olyan mint a fű, mulandó.

S az ember dicsősége sem maradandó.

Megszárad a fű, és virága elhervad,

De az Úr beszéde örökké megmarad.”

A „Ferku sógor” már nagyon régen nincsen,

Fia – Ernő bátyánk – jóval később ment el.

Hiányzik Apánk is, már öt esztendeje,

És a nekünk címzett gyakori levele.

Már igen régóta „Mári mama” sincsen;

-          Hajló porában is áldja meg az Isten. –

Felejthetetlen mint szomszéd, - s mit értünk tett,

Mert Édesanyánk helyett szinte mamánk lett!

Soraimban végig arra törekedtem,

Hogy a régi múltat felelevenítsem.

Mint ahogy a fotós fényképezni szokott,

Megörökítettem néhány mozzanatot.

S ha majd porsátramat a föld betakarja,

Gondoljatok vissza egy-egy mozzanatra.

Bár a halállal sincs lezárva életünk,

Hogyha a Krisztusban végig reménykedünk.

Budakalász, l99l. március 5-7.