Kanaánnak földén, messze napkeleten
Élt a hívők atyja, elrejtve Istenben.
Ő kapta az ÚRNAK azt az ígéretét:
Megáldom magodban a föld minden népét.
Teltek az esztendők, sorban egymás után,
És már igen idős ember lett Ábrahám.
Miután Sárától búcsúzniok kellett,
Izsák fia felől ekként rendelkezett:
Szólt a szolgának, ki gazda is volt egyben.
Nyomatékkal kérlek, esküdjél meg nekem
Az ÚRRA, a mennynek, földnek Istenére,
- És legyen ez az eskü reád terhelve, -
Hogy nem veszel idegen lányt a fiamnak.
S ha nem jön el a lány? Kérdezte a szolga,
Meglátod, előtted megy Isten angyala.
A szolgának így már nem volt több aggálya,
Készülődött mindjárt Nákhor városába.
Indultak a tevék, egymás után szépen,
Tücskök „hegedültek” az út menti réten.
Csendben ment a menet, nem nagy csatazajjal,
De fogolycsapat repült fel nagy robajjal.
S amilyen váratlan, gyorsan felröppentek,
Ugyanúgy hirtelen mindjárt el is tűntek.
Komótosan lépdelt a tevéknek lába,
Hosszú volt az út Mesopotámiába.
Végül eljutott Nákhor városa mellé,
S egy kútnál a tevéket megpihenteté.
Ott így fohászkodott: Ábrahám Istene,
Bárcsak az én utam szerencsés lehetne.
Kérlek, hogy hozd elém még ma azt a leányt,
Légy kegyelmes az uram, Ábrahám iránt.
Estefelé jönnek vízért majd a lányok,
Én most a víznek forrása mellé állok.
Legyen azért, hogy amely lánynak ezt mondom:
Hajtsd meg a te vedredet, hogy én is igyam,
S ő felel: Tevéidet is megitatom.
Én ezt Istentől jövő jelnek fogadom,
Hogy azt a lányt rendelted a te szolgádnak,
Az Ábrahám uram fiának, Izsáknak.
Be sem fejezhette imáját a szolga,
Ó, milyen nagy csoda, - jön is már Rebeka.
Első látásra is oly igen megnyerő.
Ruháját – mint zászlót – lengeti a szellő.
A forrásig meg sem állt, ott vedrét letette,
Hűsítő friss vízzel telemerítette.
E leány igen szép ábrázatú vala,
Így jegyezte fel a Károli biblia.
De amilyen szép volt külsőleg alakja,
Éppen úgy nemes volt lelkének alkata.
A forrástól máris hazaindult volna,
Szolga odafutott, s kérlelve ezt mondta:
Messze útról jöttünk, gyötörve hőségtől,
Adjál nekem innom vizet a vedredből.
A leány a szolgának kérését hallván,
- Kedvesség és derű sugárzott az arcán. –
Elgondolkodott a beszéden komolyan;
És csak annyit mondott: itt van. Igyál uram.
Válláról a vedrét levette kezére,
S inni adott a szolga egészségére.
De ezzel nincsen vége a történteknek,
Így szólt a lány: Tevéidnek is merítek!
S vizet hordott a vályúba szorgos keze,
Míg eleget nem ivott mind a tíz teve.
A szolga meghatódva csak álmélkodott;
Látta az ÚR néki jó szerencsét adott.
De ekkor a buzgalom erőt vett rajta,
S aranyfüggőt, karperecet előhúzta.
És mondta: Ki lánya vagy te? Mondd meg nékünk,
Van-e atyád házában szállásra helyünk?
Az így felelt: Bethuél leánya vagyok,
Tevék is kapnak nálunk szalmát s abrakot.
Meghajtá magát a szolga, s ezt mondotta.
Áldott az ÚR, ki hűségét meg nem vonta
Ábrahámtól, az uramtól, s úgy vezetett,
Hogy karavánunk céljához elérkezett.
Közben hazaszaladt a lány, s elbeszélte,
Hogy milyen nagy dolgot tett egy ember vele.
Lábán bátyja pedig amint ezt hallván,
S látta a karperecet húgának karján,
Nem töprengett sokat, a forráshoz futott.
És mikor a jómódú vendéghez jutott.
Az még mindig ott állt a tevéi mellett.
-
Talán, mert magában háladalba kezdett. –
Kérte: Jöjj be Istennek áldott embere!
A házunkban minden el van már készítve.
S amit a tevéid máskor enni szoktak,
Itt is lesz szalma, s abrak a jószágoknak.
Szolga bement a házhoz kíséretével.
Lábán sürög-forog, s mindjárt vizet cipel,
S megmosta Ábrahám szolgája lábait,
És a vele jövő emberek lábait.
A figyelmét mindenre kiterjesztette,
És vendégei tevéit lenyergelte.
Majd ennivalót rakott a tevék elébe,
S közben készülődtek a leánykérésre.
Az alkonyat leszállt a Bethuél házra.
Vendégeket hívták ízes vacsorára.
De a szolga felállt, és így szólt: Nem eszem,
Amíg el nem mondom minden én beszédem.
S ők feleltek: Mi mindnyájan együtt vagyunk,
Mondd el hát beszéded, szívesen hallgatunk.
Az így kezdte: Ábrahám szolgája vagyok,
Kinek az Isten nagy gazdagságot adott.
Sára öreg korában fiút szült neki,
Ábrahám vagyona e fiút illeti.
E nagy gazdagságnak, vagyonnak értékét
Izsákra hagyta rá minden szerzeményét.
Engemet megesküdtetett az én uram:
Ne végy feleséget onnan, ahol lakom.
Hanem menjél el az én rokonságomhoz,
És a fiamnak feleséget onnan hozz!
Az eskü alól csak úgy leszel feloldva,
Ha megkéred a lányt, s nem adják őt oda.
Mikor ma én a forráshoz megérkeztem,
Felsóhajtván, az imámat ekként kezdtem:
Uram Isten! Ábrahámnak az Istene,
Vajha az én utam jó szerencsés lenne.
S az eseményekre ahogy ráfigyeltem;
Pontosan úgy történt, ahogyan azt kértem.
Ha uramhoz hű szívvel akartok lenni,
Mondjátok meg még ma, mit akartok tenni.
De hogyha pedig nem, adjátok tudtomra,
És én elfordulok vagy jobba, vagy balra!
Felelte Lábán, meg Bethuél, s ezt mondták:
Az ÚRTÓL van e dolog, ők is így látják.
Ímé előtted van Rebeka, hát vegyed,
Jó urad fiának felségül vigyed.
Szolga megértette e beszéd értelmét,
S meghajtá magát a földig az ÚR előtt.
Majd drága ajándékokra is lett gondja;
Ábrahám kincseit bőséggel osztotta.
Majd mindezek után vacsorához fogtak
Ő, meg a férfiak, akik vele voltak.
Az étkezés után fekhelyükre tértek,
S a nagy fáradtságtól álomba merültek.
Másnap aztán felkeltek már kora reggel,
S a szolga előállt ezzel a kéréssel:
Köszönjük a szállást, meghitt volt ez a hely,
Most azonban uramhoz bocsássatok el.
De a lány bátyja és anyja tiltakozik:
Maradjon még nálunk Rebeka tíz napig!
Szolga így szolt: Ne késleltessetek engem,
Holott az ÚR szerencsét adott nekem.
Háziak így szóltak: A lányt hívjuk elő,
Kérdezzük meg tőle, hogy mit szól hozzá ő?
Szólíták Rebekát, és ezt mondták neki:
Akarsz-e e férfivel már most elmenni?
Feltett kérdéstekre őszintén felelek:
Bár fáj a búcsú, de döntöttem: Elmegyek.
Így elbocsátották Rebekát, s dajkáját,
S Ábrahám embereit meg a szolgáját.
De induláskor Rebekát megáldották:
Bírja magod ellenségeinek kapuját.
Te mi húgunk, áldunk téged, gyarapodjál,
S ezerszer való ezerig szaporodjál.
Rebeka, s szolgáló lányai felkeltek,
Királylánynak módjára tevékre ültek,
S elindultak a szolga kíséretével.
Távol maradt a ház, hol lakik Bethuel.
Fodros felhők tarkították be az eget;
Hajnalodik, - s a kelő nap sütni siet.
Körbe ölel minden kicsi fűszálacskát,
Kezdi már ontani meleg fénysugarát.
Harmatcseppek ülnek a reggel tájon.
Minden zöld növényen, minden virágszálon.
Rebeka a tevén gondolatba mélyedt;
Őt most más üdíti, nem a szép természet.
Ó, hogy ez a remélt, nagy nap elérkezett,
Szülőházat, s forrást hagytak maguk mögött.
S koncert hallatszik az erdőkből, s bokrokból:
Fülemüle dalol, gerlice turbékol.
A tevéknek hátán sokáig utaztak.
Amíg Izsáknak lakhelyéig jutottak.
Ő épp kiment a mezőre este felé,
És elmélkedvén, szemeit felemelé;
S látta azt, hogy a távolban tevék jönnek.
Tán sejtette: Rebekával közelednek.
A sejtés, amely két fiatalt egyesít;
- Mert Rebeka is felemelte szemeit, -
S meglátta Izsákot, - tevéről leszállott,
És ilyen kérdéssel fordult a szolgához:
Ki az a férfi, ki elénk jön a mezőn?
A szolga ezt mondta: Az uram fia Ő.
Ekkor fátyolával elfedezte magát.
Szolga meg előállt, s elmondta az útját.
Hogy az Isten néki mindenben kedvezett,
Amit Izsák érdekében cselekedett.
Forrásnál élményét nem felejti soha!
Ahogy imájára megjelent Rebeka.
És még ki tudja, mi mindent beszélhetett;
Ami csak Izsákban érdeklődést keltett.
Így talált a lány szülők helyett más hazát.
Izsák anyja sátrába vitte Rebekát,
S a kor szokásaként feleségül vette,
És ahogy az illett -, igazán szerette.
Be is gyógyult lelke Izsáknak ezután,
S vigasztalást vett anyja halála után.
Ide idézhetnénk a Példabeszédet:
„Megnyerte a jót, ki talált feleséget.”
2OOl Húsvét
II. Mózes24. rész alapján
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése