BÁN LACI EMLÉKÉRE

Mi fog kerekedni ezen soraimból?

Emlékverset írok volt jó barátomról.

Ne töltsek tétlenül hosszú téli estét.

Szívemben forgatom az áldott emlékét.

Mondanivalómat talán azzal kezdem,

Hogy nagyon régen volt, mikor megismertem.

Előtte említek egy őrségi leányt,

Ki már fiatalon az Istenre talált.

Az Édesanyjával elő hitben jártak,

Meg is vallották, hogy erre mint találtak.

A családfőről is szólnom kell jó dolgot;

Ő ácsolt Viszákon egy kis templomtornyot.

Hajdan, ahogy mentem a viszáki utcán,

Egy kétlovas szekér közeledett hozzám.

Mellém érve a fogat hirtelen megállt.

Én meg köszöntöttem az idős házaspárt.

Iván néni így szólt: jó, hogy itt jössz Laci!

Újságot akarok sietve mondani.

Képzeljed, Rózsi férjhez megy már jövőre,

Egy göcseji fiatalember megkérte.

Elég hirtelen jött, mi is meglepődtünk,

De nekünk időre Körmendre kell érnünk.

Máris megyünk – Sándor, indítsd a lovakat,

Soká lesz, míg megtesszük a hosszú utat.

Én is tovább mentem, magamban merengve;

A göcseji ifjú felől eltűnődve.

Milyen a jelleme, szókimondó, nyájas

Mint leendő felesége – barátságos?

De nem soká kellett erről tépelődnöm,

Később találkoztunk, s elmúlt kétkedésem.

Kitűnt mindjárt, ahogy beszélgettem vele

Jobban a tettek, mint a szavak embere.

Szó esett arról, mert tovább beszélgettünk,

Ő is, meg én is huszonhatban születtünk.

Újra találkoztunk, ugyanazon évben,

S tudtam, hogy barátként a szívembe véstem.

Ment a múló idő, haladtak az évek;

Mikor együtt voltunk, szólt zsoltár, dicséret.

S ahogy mélyül rokonszenve két embernek,

A Göcsej és Őrség összeötvöződtek.

Majd változás állt be a házaspár fölött;

Nagyrákosról Egerszegre elköltözött.

Én Pest megyében kerestem a szerencsét,

Így nagy lett köztünk a földrajzi különbség.

De mint a kelő nap elűz ködöt nyáron,

A barátság túlnő időn, s távolságon.

Rágondolok most egy nevezetes napra,

Trabantjával „elcipelt” a Nyíres útra.

Ki tudná leírni a több évtizedet,

Ami benne történt, benne keletkezett?

Történetek között említek egyet s mást,

Néha kölcsönösen látogattuk egymást.

Ha a látogatás elmaradott volna,

Megtette helyette levélben a posta.

Idővel történt egy nem kellemes eset,

Hogy Laci reumával megbetegedett.

Orvosához fordult, és az arra kérte,

Menjen fel Budára, ott egy gyógyfürdőbe.

Így jutott el hozzánk egy naptári hétre,

Egész családunknak meghitt örömére.

Amit szigorúan az orvos meghagyott,

Hogy pihenjen sokat és fürödjön nagyot.

Vendégünk az intést nem mindig követte,

Mert néha a pihenést „elfelejtette.”

Mi is kérlelgettük szinte minden napon,

De csak szerelgette a csengőt a falon.

Beszélgettünk sokat, örültünk is annak,

Hogy most ez az idő szabad lett magunknak.

Barátunk egy nap az esti alkonyaton

Töprengett magában és merengett nagyon.

Gondolkodott mélyen – mondja, vagy ne mondja,

Végre a tűnődést szavakba foglalta:

Jól megfigyeltem a János fiatokat.

Sok élet van benne és erős akarat.

Egy igen értékes ember lesz belőle.

Ha ez energia jóra fordul benne,

De ha az élete rossz mederbe kerül,

Félő, hogy a rosszban majd mélyebbre merül.

Nálunk a mi gyerekeink már nagyobbak,

S így tapasztalataink is talán jobbak.

Ezért szavaimat ha megszívlelnétek,

Egy tanácsot adok, míg itt vagyok néktek.

Fogjátok a fiút nagyon szigorúra,

Legyen rá gondotok, hallgasson a jóra!

Előttem lebegett a megadott példa;

János ember legyen, ne emberek alja!

Így hát a vessző is néha előkerült,

Mely hol kisebbre, hol nagyobbra sikerült.

De egyszer a vessző testét jobban érte.

Feleségem többször pirongatott érte.

Ahogy az esztendők elmúltak felettünk,

Mi meg évről-évre öregebbek lettünk.

Látogatás megszűnt, levél nem jött többé.

Maradt egyedül a telefon eszközzé,

Hogy egymás hogylétét ezen kicseréljük,

S beszámoljunk, életünket miként éljük.

Úgy szokott ez lenni már ebben a korban;

Rózsi telefonált, hogy Laci nem jól van.

Megtámadta szegényt a kóros betegség,

És a szenvedésre jegyezte el testét.

Ekkor sóhajtottam: milyen is az élet,

Én meg rokkant vagyok, mégis tovább élek?

Fájnak a lábaim, nehezen is lépek,

Egyre csak azt érzem, nem sokáig élek.

Rózsinak az volt a „dörgedelmes” szava,

Amelyet nekem mondott a telefonba:

Vesd ki a fejedből, ezt most beképzelted,

Családod közt élned kell még – megértetted!?

Felkaptam a fejem a határozott hangra,

Ez őrségi szó volt, hagy tán prófécia?

Mielőtt letettük a kagylót helyére,

Kértem Rózsit, ha lehet, jöjjön a férje.

Néhány percbe tellett míg odaérkezett.

Türelmesen vártam a lehetőséget.

Lehetőséget, vagy azt is utoljára?

Nem hallhatom többet szavát nemsokára.

Ó, hogy mivé vált a hajdan erős ifjú;

Hangja most megtört volt, a szíve szomorú.

De azért a végén mégis úgy köszönt el,

Mint kinek terve van, mint kinek élni kell.

De sajnos ez a terv nem tartott már hosszan,

Mint égen szivárvány, elmúlik az gyorsan.

Végső napjaiban alig-alig evett.

Hol kómába esett, hol meg ébredezett.

Felesége végig virrasztott mellette,

Most angyalok fognak őrködni felette.

Ami következett a történtek után,

Elment ő csendben a minden élők útján.

Koporsóra helyezték a szemfödelet,

A nyolc rózsa nyolc unokát jelképezett.

Elindult a gyásznép hosszú-hosszú sorba,

Hogy majd ami por volt, letegyék a porba.

A lélek meg megtért Megváltó Urához,

Hű Teremtőjéhez, Szabadítójához.

Gyászszertartás végén koszorúerdő nőtt,

Hálából búcsúztatta az elköltözőt.

A temetés után jött a ködös éjjel,

S a sírt betakarta sűrű köpenyével.

2OO6. január 22