AZ ISKOLÁNKRÓL

Viszákon egy szomorú temetésen voltunk,
És hazafelé Kisákoson megálltunk.
A kocsiból kiszállva Dani fiúnk így szólt:
"Itt van az iskolád, hová járnod jó volt."

Sokat meséltél nekünk erről a tájról,
Itteni keskeny ablakú iskoláról.
Terveztük Jánossal - ha majd ideérünk,
Iskoládról, s rólad fényképet készítünk.

E sorok közt a hangsúly az iskolán van,
De maga ez a vers kevésbé szól rólam.
Jó szívvel gondolok a Tanítónkra,
S ami ott életemet meghatározta!

Nos ahogyan telnek nálunk most az évek,
Idős napjaimban sokszor odatérek.
Emlékszem, gyermekként együtt örvendeztünk,
Szünetkor játékba belefeledkeztünk.

Gondtalan gyermekek? Hol vannak ezek már?
Elnémultak ők a minden élők útján.
Csak kevesen vagyunk azok, kik még élünk.
Kik együtt küzdöttünk és együtt reméltünk.

Lélekben a sírjaikhoz elrepülve,
Tegyünk virágcsokrot áldott emlékükre.
Régebben olvastam hazánk nagy fiánál,
Széchenyi István mauzóleumánál:

VOLTUNK MINT TI, LESZTEK MINT MI,
POR ÉS HAMU.

Ez a realitás elgondolkodtató;
De csak ez az élet, és mi ezért élünk?
Temetők elnyelik élő reménységünk?

Bátoríts Szentlélek, édes Vigasztaló,
Hogy nem a koporsóké az utolsó szó!
Higgyünk rendületlenül a Bibliában,
És abban lefektetett Igazságban!

Az Úrnak Igéje talpra állít minket,
Mint szél, elsodorja kétkedéseinket.
Feltámadásunknak az egyetlen ára:
Hogy Krisztus felvitte azt a keresztfára!

Áldozata árán - ha Őhozzá térünk -
Öröklét kapuja feltárul minékünk.
Azért hát testvérek, ne legyünk mi gyávák,
Harcoljuk meg bátran a hit nemes harcát!

2014. szeptember 25.

Orbán László