ELRONTOTT ÖREGSÉG

"Ahogy nőnek az árnyak, ahogy fogynak az esték,
Úgy fáj jobban és jobban az eljátszott öregség."
Ady írta ezt egykor szomorúan, bánkódva,
Az Isten előtt állva és mélyen sóhajtozva.

Egy jó ismerősöm hajdan nekem ezt beszélte:
Ady nagyon beteg volt, halálához közeledve.
A lelkésze hozzá ment, hogy vigasztalást nyújtson,
Hogy Isten kegyelmében a beteg megnyugodjon.

Így Ady a lelkésze előtt kitárulkozott,
Elmondta: "az Úr engemet naponta hordozott,
De nem tudtam megbecsülni az Ő szeretetét,
Mert mindig elengedtem a felém nyújtott kezét."

A lelkész átérezve a költő mély gyötrelmét
Megmutatta előtte Isten örök hűségét:
"Ha elengedted is az Úr átszegezett kezét,
Jézus örök kegyelemmel hordozza gyermekét."

Erről a találkozásról én csak ennyit tudok.
Szeretném remélni, hogy a költő megnyugodott.
Jóllehet nem bízhatott a saját jóságában,
Csak a felfeszített Jézus Krisztus váltságában.

Ady vallomása legyen intő példa felém,
Hogy soha el ne engedjem az Úr mentő kezét.
Hogyha nőnek az árnyak, és ha fogynak az esték,
Ne fájjon jobban s jobban az elrontott öregség.

                               *

Az énekkarunkkal régen nagyot kirándultunk,
És utazásunk közben Érmindszenten is jártunk.
Meglátogattuk ott Ady Endre szülőházát,
Az egyszerű, zsúpfedéllel fedett ősi tanyát.

A tetőt méretes mestergerenda tartotta,
Mely emlékeztetett viszáki szülőházamra.
Csak kinyújtottam karom és már el is értem,
De Mesterem tartott mindent énfölöttem.

                        2016. május 20.