AZ ALAGÚT VÉGÉN

Minap megszokott dolgaimmal törődtem,

De magamban vétkem miatt gyötrődtem.

Tudom, lefizette VALAKI az árát,

De én mégsem vettem bűnöm bocsánatát.

Sütött fenn a nap a forró kába nyárban,

Hűst reméltek sokan lombok árnyékában.

Ám én beléphettem jó hűvös szobámba,

Szívem ott is vádolt, üres volt és árva.

Mert nagy dolgokkal hányta magát jókedvem,

Atyámfia ellen beszédben vétkeztem.

Bár fáradt életem várta újulását,

Megfásult szívemnek megvigasztalását.

Lelkem irgalmatlan, ízetlen só vagyok,

Reménytelenségben majd összeroskadok.

Kiszáradt a fügefa, nem hoz több termést,

Árnyat adó lombja nem hűsít már senkit.

Miért foglalom a földet is hiába?

Nem mindegy már nekem: élve vagy kivágva?

Így kínlódtam sötét bűnben égő szívvel,

S az Írás után nyúltam remegő kézzel.

És az igét máris szemem előtt tartva,

Vén nyakamat Jézus igájába hajtva,

Megnyitotta az ÚR lelki szemem fényét,

Mindjárt tisztán láttam az alagút végét.

Alázatra térve megtörten vallottam,

S Megváltóm irgalmas kezére hajoltam.

Forró szívemben dobbant újra a sóhaj:

„Kik Istent szeretik, minden javukra van.”

x

Testvér, ha olvasod e rövid versemet,

Ez egyszerű sorok arra késztessenek,

Próbák között is zengd e zsoltárt gondtalan:

„Születésem óta a Te gondod voltam.”

2015. aug. 13.