RÉZ LÁSZLÓ EMLÉKÉRE

Nagyon régen volt, kilencszázötvenegyben;

Ahogy él bennem a múlt, szép emlékekben.

Nyugat-Dunántúlról Pomázra költöztem,

S így új lehetőség tárult fel előttem.

Lehetőség között – nehogy elfelejtsem -,

Réz Laciék vettek pártfogásba engem.

Történetesen én nem őnáluk laktam,

De a lakásukban sokszor megfordultam.

Demeter József szolgált lelkészként akkor.

Felesége a kedves Júlia asszony.

Lacit mind a ketten tisztelték, becsülték,

Mint egy családtagot, majdnem úgy szerették.

Mert egyházi szolgálatban meg nem restült;

Gondnok volt Pomázon éveken keresztül.

Majd később, mikor átköltözött Kalászra,

Ezt a szolgálatot itt is elvállalta.

Amikor én nősültem ifjú koromban,

S esküdtem: „holtomiglan, vagy holtáiglan,”

Ezt ő a templomban tanúként hallgatta,

Mert őt kértem fel e nemes feladatra.

Laci jó gazda volt, családját szerette,

Szinte éjjel-nappal dolgozott érette!

Így sem látott mindig gondtalan bőséget;

Ismerte a nélkülözést, szegénységet.

Házassági évfordulója körében

Mikor az ötven év eljött – köszöntöttem.

Pár évvel utána özvegységre jutott, 

S ez az életében fordulatot hozott!

Később panasza volt, baját kifejtette:

„Rosszul látok s hallok” – ezt ismételgette.

Nem soká meglepte egy súlyos betegség,

S egyre jobban emésztette idős testét.

Néhány hónapja még volt egy kívánsága;

A hegyre menni, Árpádék portájára!

Mint imatársai – többen elkísértük,

Hogy az Ige által lelkét felüdítsük.

De közelgett az ősz, s egyre rosszabbul volt,

Makacs betegsége válságosra fordult.

Gyakran vitték kórházba, oda meg vissza

Gabi fia és lelkészünk szállította.

A halála előtt sürgősen üzente,

Hogy nagyon vár utolsó beszélgetésre.

Mátraházán voltam – s mennyire sajnáltam,

Mert már csak a temetésénél találtam!

Ott hangzott az Ige, majd ének követte,

Ki-ki a sorok közt könnyeit törölte.

Temetése után megjött az őszi szél,

S a sírt befedte a lehulló falevél.

Budakalász, 2OO5. október 21.

A kalászi gyülekezet nevében:

Orbán László