Az elmúlt századnak kellős közepében,
Verset írt Petőfi abban az időben.
Írásában beszélt egy daliás hősről,
Az ellenséget verő János vitézről.
Száz év már eltelt, s maradt a mende-monda,
Lesz-e János vitéznek méltó utódja?
A daliás hősnek bátor unokája,
Kinek e világon sehol nem lesz párja.
A közelmúltban szülőfalumba mentem,
És ott, egy kis aranyos vitézre leltem.
Csillogott a szeme, s láttam az arcáról,
Hogy János vitéz ő, méghozzá javából.
A két János vitéz közt az a különbség,
Hogy amaz felnőtt volt, ez meg egy kis csöppség.
Petőfi vitéze egy mesebeli hős,
A pöttöm meg most él, s állítom, hogy erős.
A teljes igazság feltárása végett,
Meg kell említeni még egy különbséget:
Azt, hogy a János vitézt nagy költőnk írta,
E sorok írója viszont nem poéta.
De a kis legényke közeli rokonom.
Öcsémék unokája, s ezért megírom.
Hogy nincs e kis vitéznek sehol sem párja.
Nem találtok ilyet az egész országba.’
Egy este a Rózsi mama rákiáltott,
Mikor a gyerek egy körtefára mászott:
„Jaj János mit csinálsz? Lepottyansz a fáról!”
De Ő így válaszolt, „nem vagyok én fából.”
Nem szokott sírni sem, ez a kis levente,
Mikor édesanyja néhányszor megverte.
Az ilyen verésre ő csak egyet legyint,
S nevetve ezt mondja: „megverhettek megint.”
Birkózni csak két nagyapja áll ki vele,
Mint a falu két legerősebb embere.
Rajtuk kívül nincs ember sehol Viszákon,
Ki e kis vitézzel birokra kiálljon.
Én ámulva néztem, mily erős a karja,
Hogy a Géza papát simán lebírkózta.
Mert ha előfogja a játékos kedve,
Tíz ember sem képes boldogulni vele.
Azt is csodáltam, hogy kis gyerek kaszát visz,
Kasza a vállán, s felkötve a tokmány is.
Tokmányból a víz folyt a nadrágjára,
S így csurom vizes lett mind két lába szára.
De a kaszakampót hegykén csak markolta,
Pedig csak öt éves a kis eszemadta.
Kérdezgették tőle: „Hová mész kis János?”
Ő keményen felelt: „Nem vagyok kis János.”
„Jól láthatjátok, hogy taszányi megyek,
Ezért nem értem, hogy mért kérdezgetitek?
Kint a telekvégen néhány rendet vágok,
Lucernát taszálok, hogyha nem tudnátok.”
De az egyik napon a vitéz megjárta,
Mikor átment a szomszédék udvarába.
Az előszoba ajtaját rugdosta ott,
S játék pisztolyával szörnyen hadonászott.
Hogy fellépésének nyomatéka legyen,
És féljenek is tőle ott a helyszínen,
Nagy dühösen mindig ilyet mondogatott:
„Rettegjetek tőlem, ellenőrzést tartok.”
Majd Éva néni kiáltott a szobában:
„No megállj csak, megállj, te kis rakoncátlan.
Várj meg csak egy kicsit, te mama kedvence,
Kapsz ellenőrzést mindjárt a fenekedre.”
„Majd elveszem én a cudar-betyár kedved,
Az ajtó üvegét kis híján betörted.
Ezt a kalandodat nem veszem tréfának,
Még neked sem Jancsi, a rossz-csont betyárnak.”
Nem tudom, hogy János mennyi verést kapott?
De tény, hogy az „ellenőrzéssel” felhagyott.
Az ilyen kalandtól végképp elment kedve,
Mert a boltos néni jól elfenekelte.
Azóta jobb dolgon töri a kis agyát,
Megakarja venni Sebőkék csikóját.
Harmincöt forintot rakott is már össze,
Hogy vegyen csikót és garázsukba kösse.
Ámde ennyiért a csikót mégsem adják,
Úgy tudom, harmincezer forintra tartják.
De hogyha ez a pénz végül is összegyűl,
Csikós lesz a János, s fényes nyeregbe ül.
És bekövetkezhet, hogy elmegy huszárnak,
Ha szükség lesz rá a magyar hazának.
Jó, hogy e hazának most nincs ellensége,
Mert az ellentábor retteghetne tőle.
Fenti történeteket megörökítettem,
Mert ez a kisfiú nekem is kedvencem.
Szívből örülök, ahogy növekszik szépen.
Te kis János vitéz, áldjon meg az Isten.
Budakalász, l988. március 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése