Ma olyan testvérünktől kellett búcsút vennünk,
Akit nagyon sokan őszintén szerettünk.
Áldott emlékét nem sodorja el a szél,
Mert az ő hite holta után is beszél.
Egy imaórán, - hol én is jelen voltam, -
Ő így imádkozott lenn az alagsorban:
„Uram Istenem! Én is Hozzád fordulok.
Tudom, hogy egyedül csak Rád számíthatok.”
„Ki van beteg, hogy viszont beteg ne volnék?
Ki botránkozik meg, hogy én is ne égnék?
Hozzád esedezek bizakodó hittel,
S kérlek, hogy halálos betegségem vedd el.”
„Vallom, - karod erős – és ha kedves Neked,
Te súlyos betegségemet elveheted.
De ha nem tennéd is, - s engem elszólítol, -
Tudom, hogy családomról majd gondoskodol.”
Ezután mély csend lett, mindenki hallgatott.
Csak később szálltak ily fájdalmas sóhajok:
„Mi Urunk, Istenünk, Aki ismersz minket,
Kérünk gyógyítsad meg Ági testvérünket.”
„Igen nagy veszteség, ha közülünk elmegy,
Itt marad anyátlan a négy apró gyermek.”
Majd az ima végén lezártunk egy napot,
S ki-ki a Szili családért fohászkodott.
Két és fél esztendeig volt
Ági beteg,
S így is látogatta a gyülekezetet.
Utolsó napjain, kórházi ágyánál,
Vigasztaló volt a huszonkettedik zsoltár.
Megindító volt férjétől a búcsúzás,
Mikor elérkezett a napleáldozás:
„Menjél haza Palim, itt az öreg este,
A holnapnak is lesz éppen elég terhe.”
S már másnap hajnalra hitves nélkül maradt.
Ági itt hagyta a kedves családot,
S hazatért Urához, hová oly hőn vágyott.
Amint halálának Pali hírét vette,
Szomorú szemeit a könny elöntötte.
Némán állt, szívében mélyen megindulva,
Mint a szenvedő Jób, nagyon megpróbálva.
De mindezekben sem rendült meg a hite,
Lelkében az Igét tovább élesztgette:
Az Úr adta őt nekem, az Úr vette el,
Igéje szövétnek; s lelkemnek eledel.”
„Tudom, hogy amit Istentől elkért szívem,
Nem hagysz vigasz nélkül Megváltóm, Istenem.”
És így talált békére az egész család,
Meglelve lelkükben az Úrnak támaszát.
Igazán megható volt azt megfigyelni,
Hogy halálát mint fogadták gyermekei.
A templomban éppen Tamás mellett ültem,
Ki Zoli nagybátyjához szólt ilyenképpen:
„Hallottam lelkészünk igehirdetését,
S benne az anyura vonatkozó részét.
És megértettem, s így könnyebb a feledés,
De anya nélkül élnünk mégis oly nehéz.
„Fiatal volt anyu, csak negyvenegy éves.
Ez most már így történt, hát ilyen az élet.
De van némi vigasz e szomorú ténybe,
Hogy nagymamánk még él, s ő lép most helyébe.”
A temetésre olyan sokan eljöttek,
Hogy szinte vége sem volt a gyászmenetnek.
Amit a menetben magamnak kívántam:
„Így folyjék életem, s így legyen halálom.”
A meghalt sírjánál – mint máskor is szokott –
A lelkész Isten Igéjéből olvasott:
„Amiképpen Ádámban mindnyájan meghalnak,
Azonképpen a Krisztusban feltámadnak.”
„Az első ember földi és földből való,
A második ember, az Úr mennyből való.
Hirtelen, az utolsó trombitaszóra,
A halottak feltámadnak diadalra.”
A koporsóhoz közel az énekkar állt,
Énekük a csendben egyre messzebbre szállt:
„Adj győzelmet lelkemnek, ha lankad erőm,
Hogy tisztán álljak majd az égi trón előtt.”
A temetés után ki-ki útnak indult.
A lelkész egy kéréssel hozzájuk fordult:
„Aki szabaddá tudja tenni idejét;
Kérjük, töltse velünk együtt a ma estét.”
„Innen a temetőből templomba megyünk,
S még Ági testvérünkről megemlékezünk.”
Bent a templomban szót adtak mindenkinek,
Akik Ági életéből áldást nyertek.
Elsőnek Endre kezdte meg vallomását,
S így mondta röviden élete folyását:
„Régen mi együtt jártunk az iskolába,
Ott kerültem Sziliékkel kapcsolatba.”
„Elmondták nekem tanuságtételüket,
Hogy az Úr Istentől mennyi áldást nyertek.
Bizonyságtételük szívemet elérte,
S így lettem hitüknek legelső zsengéje.”
Ezután Elza néni is kiballagott,
S Ági szeretetéről így nyilatkozott:
„Én csak egyedül élek, férjhez nem mentem,
Ő azon volt, hogy magányomon enyhítsen.”
„A nevem napján – hogy szebb legyen az élet –
Rendszerint meghívott és tortát készített.
Lelkileg is felkarolt, s ha náluk voltam,
Problémám oldódott, szinte mindjárt, nyomban.”
A lelkésznő végül ezeket mondotta:
/Beszédét a sírás közben el-elnyomta,/
„Nem könnyű most arra szavakat találni,
Mit jelentett nekem barátnőm, az Ági.”
Hogyha van hű barát, ha van igaz testvér,
Ő valósággal az volt mindenestül.
Az Úr adott neki olyan nemes szívet,
Hogy áldására volt szinte mindenkinek.”
Lefordította a Blumhardt Kristóf könyvet.
Benne megtestesült az igei testvér,
Ki mindent elfedez, mindent hisz és remél.
Még egy idős úr ment fel az emelvényre,
/Haját az idő már fehérre festette./
Szerényen szót kért, s közben bemutatkozott:
„Kedves testvérek, - én Ági apja vagyok.”
„Szeretném közölni emlékezésképpen,
Hogy a lányom jó volt egész életében.
Már kislány korában is volt arra gondja,
Hogy amije volt, azt másokkal megossza.”
„S az idő multával, ahogy növekedett,
Szívében a hála csak kiteljesedett.
Most a búcsúzásnál az vigasztalásom,
Hogy az Isten szívén pihen már a lányom.”
A napnak arca már sötétre komorult,
És a gyászoló sereg is haza indult.
Én egyedül utaztam Budakalászra,
De hozzám szegődött a temető árnya.
E lelki légkörben azon elmélkedtem,
Ki is hát e kedves Szili Család nekem?
S éreztem, hogy Krisztus váltságának jogán,
Ők „fitestvérim, nőtestvérim és anyám.”
S hogy e vers íródott, annak egy az oka:
Szeretetük hozzám sosem volt mostoha!
Eddig velük együtt örültem a jónak,
Igaz dolog, hogy most velük együtt sírjak.
Budakalász, l989. szeptember 12.
Orbán László
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése