AHOGY TANÍTOTTALAK

Hárman jöttek össze megbeszélt időben,

Tibi, Sanyi és Öcsémnek személyében,

Hogy a tetőfát autóra felrakják,

És a fűrészelő telepre szállítsák.

Vagy hát nem is hárman, rosszul fogalmaztam,

Volt ott egy pallér is, az éppen én voltam.

Jól érvényesült a magyar munkamódszer;

Ők hárman dolgoztak, én pedig csak néztem.

A  munka menetébe bele sem szóltam,

Felrakja a markoló, - úgy gondolkodtam.

Melyet nagyon jól a Sanyi irányított,

Akit állítólag a Tibi tanított.

Tibi rendelkezett, s a munka jól haladt;

„Csináld Sanyi! Tudod, hogy tanítottalak?”

S markológép csörrent, a rönkfa meg zörrent,

És már feküdt sorjába az autón fönt.

„Rakjad – szólt Tibi – ahogy tanítottalak”

S megtelt az autó rövid idő alatt.

Sanyi az intelmet szépen megfogadta,

Nem beszélt vissza, a fát rakta-rakta.

Hasznára voltak a buzdító szavak:

„Látod-látod Sanyi, így tanítottalak.”

S három fuvart raktak meg pár óra alatt,

Mondanom sem kell, a dolog mily jól haladt.

S én, - hogy egész végig tétlenül ne legyek, -

Gondoltam unalmamban megreggelizek.

Elő is kerestem, mit magammal hoztam;

Három finom rétes lapult a szatyromban.

Amit szívességből Tibi Anyja adott,

Melyhez hozzáfűzött egy kedves mondatot:

„Egyed majd meg Laci, soká lesz még este,

Rétest úgy sem ehetsz, ha visszatérsz Pestre.”

Azóta itt nálunk három hónap telt el,

De rétest nem láttunk sem délben, sem reggel.

De láttunk két ifjat, ki a sok fát hozta,

S a nagy teherkocsi roskadott alatta.

S mire a tetőfák helyükre kerültek,

Azok, kik lerakták már ki is merültek.

Itt nem hangzottak el ily humoros szavak:

„Rakjad le Feri, ahogy tanítottalak.”

Talán, mert a defekt kedélyük megtörte;

S mire ide értek közelgett az este.

És, hogy miattuk otthon ne aggódjanak,

Siettek – mondván, - hogy hamar lemegy a nap.

Hiába volt nálunk az ünnepi torta,

Tibi és a Feri azt meg sem kóstolta.

Mindent rendbe tettek, és máris indultak,

S búcsúzóul velünk kezet szorítottak.

Elindult a kocsi, mi néztünk utána,

S már vette a kanyart Viszák irányába.

Aztán eltűnt már; de valamit itt hagyott:

A viszákiak szívéből egy darabot.

Köszönet a fáért, amelyet felküldtek,

És mindazoknak is, kik azzal küszködtek.

Kik a Fiúnkra nézve bármit is tettek,

Példáját adva a segítőkészségnek.

Budakalász, l99O. február 25.