Falunktól nem messze, erdők sűrűjében,
Fenyvesek hajlongnak viharok szelében.
E zord szelek télnek idején ha járnak,
Elnémul a táj, csak a varjuk kiabálnak.
Tavasszal gyönyörű e vidék, s zengése
Sok dalos kismadár édes csicsergése.
Dicsérik az Istent nagy boldogan, szépen,
Mintha ott ragyogna az elveszett Éden.
Az iskolánk, ahol áll, nem túl nagy község,
Csak egy régi falu, s neve Harasztkerék.
Egyébként határát sem nagy folyó mossa,
Csak az ici-pici Vécke patakocska.
De tovább kell mennünk ez üdítő tájról,
Méltó dolog szólni még az iskolánkról,
Ki volt eddig annak lelkes oktatója,
És jellemre nevelő Igazgatója?
Tudja ezt mindenki, minden kisóvodás,
A neve így hangzik, hogy: Incefi András.
És amilyen tiszta magyar az ő neve,
Olyan igaz most is magyar becsülete.
Sokszor rá gondolok, nem tehetek róla,
Ő volt bús szívemnek sokszor bíztatója.
Példásan tanított odaadón, s kedvvel,
Átitatódva mély hazaszeretettel.
Intett bennünket az igazmondásra,
Egy gyerek se szokjon a hazudozásra,
Mert az ilyen dolog alávaló, s hitvány.
Hazugságra vessző volt a „bizonyítvány.”
Milyen boldog is volt az iskolás sereg,
Mikor tudta, hogy a kultúrházba mehet.
És amikor a sípját kezébe vette,
A szép népdalokat elénekeltette.
Minden napon az iskolához volt kötve,
De sorsával azért meg volt elégedve.
Hogyha valahová néha útját vette,
Kedves felesége helyettesítette.
Ahogy szálltak sorba az évek felettem,
Mit tőlük tanultam, azt szívembe véstem.
Azt is, hogy hazánk milyen szép, s kellemetes,
És, hogy melyik város miről nevezetes.
Kérlek titeket volt iskolatársaim,
Hogy fogadjátok el e néhány soraim.
Jó tanítóinkat elfeledni vétek,
Őket szívetekben hűen őrizzétek.
Én, Bakóné Ella, addig nem nyugodtam,
Míg tanítóinkról verset nem írattam.
Gondoljanak vissza szép falunk népére,
Mint madár vissza száll elhagyot fészkére.
Budakalász, l99O. augusztus 3O.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése