Ez év első felében Viszákon jártam,
S annak határában szép erdőket láttam.
Szokásomhoz híven nem mulasztottam el,
Hogy a temető kertjébe ne jussak el.
Elmerengve néztem minden síremlékre;
Alattuk halott van, de mintha mind élne.
Mélységes csend volt ott, senkit nem is láttam,
Csak egy férfi jött a kapu irányában.
Az egyik kezében nagy csomagot fogott,
Ahogy láttam elő virágokat hozott.
Itt lett eltemetve nagyon régen lánya,
És a közelmúltban az élete párja.
A virágot hozó nem idegen nékem,
Sőt, nagyon is kedves régi ismerősöm,
Örültünk egymásnak, beszélgetni kezdtünk,
S egyszerűen, spontán összeölelkeztünk.
Faggattam, miként él, s a magányt hogy bírja?
De ezt férfiatlan kérdésnek tartotta.
Búcsúztunk s egymásra kérdő szemmel néztünk;
Találkozunk-e még,
lesz-e ölelésünk?
S ahogy a sírok közt tovább szemlélődtem,
Közben a vésett fejfákkal ismerkedtem.
A sírok szép rendben fel vannak dombolva,
S köztük van gondozva Lina ángyunk sírja.
Beszédes történet volt az egész élte,
Rá nézve is igaz, mintha most is élne.
Én abban a szerencsés helyzetben voltam,
Idős napjaimban meglátogathattam.
Láttam, hogy az idő mindjobban megtörte,
Ahogy be-be néztem hozzá évről-évre.
De engem még akkor is megvidámított,
Ahogyan derüsen néha felkacagott
.
Emlékszem utolsó látogatásunkra,
/Nagyon idős volt már, megtört volt a hangja./
Ez egy augusztusi búcsú napján történt,
Melyre családommal együttesen mentünk.
Kérdezgettük tőle mi a kívánsága,
Beszélgessünk – avagy énekeljünk nála?
„Énekelni szeretek” mondta boldogan,
Csak van már egy nagy baj, hogy nem megy a dallam.
Valamit közösen mégis elkezdhetnénk,
Elmenne az akkor, ha mindnyájan zengnénk.
Van egy kedves zsoltár a gondolatomba’
Így kezdődik: „Mint a szép híves patakra.”
Öreg is, ifjú is, - dalra készen volt már,
Aztán fel is hangzott ez az ősi zsoltár.
Majd az ének végén Kati megjegyezte:
„Megfigyeltem János szépen énekelsz Te.”
Én e fönti emlékezetes nap után
Nem találkoztam ángyommal többet már.
A mentő lábtöréssel Körmendre vitte.
S unokája – Judit – pártfogásba vette.
Ezután elkerült onnan Szombathelyre,
Laci látogatta minden áldott este.
Majd Szombathely után vitték Szentgotthárdra,
Itt se volt egyedül, ott lakik az Éva.
A sok szenvedés és viszontagság után
Nem került vissza lakásába többet már.
Mert Lenke ezután otthonukba vette,
Édesanyja baját ezzel enyhítette.
Majd elérkezett az utolsó vándorút,
És gyomorvérzéssel ismét kórháza jut.
Mielőtt a mentős kocsijába tette,
Fogyó erejét egy percre összeszedte.
S egy mondat hangzott el meggyötört ajkán:
Köszönöm Lenke, hogy eddig is gondoztál”
„Megtette volna ezt az Endre is tudom –
De én itt szoktam meg, Viszák az otthonom.
És elfogyott az út, de itt még sincs vége,
Mert az Úr Isten volt élő reménysége.
Szilárd alapja volt a teremtő Ige,
Ezért van Krisztusban örökre elrejtve.
Budakalász, l992. szeptember 17. O. L.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése