Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?
Távol vagy megtartásomtól, s eleped a lelkem.
Én Istenem, kiáltok nappal, de nem hallgatsz meg,
Éjjel is, és nincs nyugodalmam, s gyötör a kétség.
Te szent vagy, s Izráel dicséretei közt lakol,
Benned bíztak atyáink szilárd hittel mindenkor.
Hozzád kiáltottak, s bajukból megmenekültek,
Benned bíztak szüntelen és meg nem szégyenültek.
De én féreg vagyok és embereknek a csúfja,
Mindenkitől megvetett, és a nép útálata.
Akik engem látnak, mind így csúfolkodnak rajtam:
„Az Úrra bízta magát, hát mentse meg őt mostan.”
Ne légy messze tőlem, mert közel a nyomorúság,
Tulkok kerítettek be engem, s básáni bikák.
Feltátották rám szájokat miként az oroszlán,
S mint a víz, úgy kiöntettem, csontom is széthullt már.
Erőm kiszáradt, mint cserép, és úgy mint egy patak.
Halál porába fektetsz, s nyelvem ínyemhez tapadt.
A gonoszok serege körülfogott engemet;
Átlyukasztották lábaimat és kezeimet.
Ruháim elosztják, sorsot vetnek köntösömre,
De Te Uram siess, és legyél segítségemre.
Az éles kardtól szabadítsd meg az én lelkemet.
S a kutyák körmeiből az én egyetlenemet.
Az oroszlánok torkából ragadjál ki engem,
S a bivaly szarvai közül hallgasd meg kérésem.
Hadd hirdessem atyámfiainak nagy nevedet,
És a szent gyülekezetben téged dicsérjelek.
Esznek a nyomorultak és majd megelégesznek.
Kik Őt keresitek, örökké éljen szívetek.
Megtérnek az Úrhoz a föld minden határai,
És leborulnak a pogányok nemzetségei.
És Ő uralkodik mindvégig a pogányokon.
A fiak utódaiknak az Úrról beszélnek,
S hirdetik igazságát a később jövő népnek.
Budakalász, l989. Nagypéntek Orbán László
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése