Szólalj meg hegedűm, gyászunk miatt sírjál,
Mondd el szomorúan, mit a szívem diktál:
Valakit a rokonságból eltemettünk;
S átérezzük fájón; - szegényebbek lettünk.
Szólalj meg hegedűm, ne hagyd abba soha!
Elnémul egy élet, elnémult a szava.
Sok szép leveleit már hiába várom,
Ritkán jár a postás azóta e tájon.
Szólalj meg hegedűm, - s ha a húr elszakadt –
Itt van szívem húrja, folytasd tovább e dalt:
Valaki a rokonságból elment tőlünk,
Valaki már többet nem lehet közöttünk.
Irma nénénk múltját felvázolni nehéz,
Példás életére ezer szó is kevés.
Mit jelentett számomra, mint kedves rokon?
Ezt szavakkal kifejezni nem is tudom.
Mindig beszámolt nekem részleteiben,
Mi történt szülőföldemen, az Őrségben.
Csödei temetését, - ahogy ecsetelte, -
Ezt csak egy igazi jó rokon tehette.
De e naptól fogva többször emlegette:
Hogy Ő is oly idős, bizony már „mehetne.”
Persze azt az időt ő maga sem tudta,
Hogy már csak egy év volt számára kiszabva.
Életvitelükben áldásokat nyertünk.
Örökre tanulság Jenő életéből,
„Hogy kell a vitorlát kifogni a szélből.”
Szólj tovább hegedűm, - ismert a dal ma is, -
Amíg el nem szakad bús szívem húrja is,
Míg eljutok én is őszről fagyos télre;
S felhangzik majd: „Nincs már szívem félelmére.”
Budakalász,
l994. 8-9. Orbán
László
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése