ELMENTEK

Elment Doktor Szűcs Ferenc és Tímár Gabriella,

Pedig a gyülekezet úgy hozzájuk volt szokva.

Elmentek, és nem látjuk Őket a láthatárról,

De érzi a gyülekezet, hogy nincsenek távol.

Mert csak színre nézve távoztak, s nem szívre nézve,

Mivel szíveinkbe úgyis bele vannak vésve.

Most búcsúzásukat sokunk szeme megkönnyezte,

Mivel hivatásuk Őket tovább vezérelte.

A lelkészünket várta bent a theológia,

Hogy legyen az ifjúságnak lelki tanítója.

„Aranyszájú szent János,” de az is javából,

Ki, ha szólja az Igét, az ifjak szíve lágyul.

A Lelkésznőnk mostanában beteg volt szegényke,

De szolgálatait azért még így is végezte.

Most végre rá szánta magát egy kis pihenőre,

Hogy lehessen majd másutt a hívek örömére.

Jót kívántunk munkájukhoz, ahova most mentek,

De szavainknál könnyeink többet is beszéltek.

Meghitt volt a búcsú, virág volt Gabi kezében,

S elmentek, mint a Názáreti, csendben, s szegényen.

Szegényen? – vagy mit beszélek – jól mondtam ezt a szót?

Igen, mert így voltak Ők sokakat gazdagítók.

Nagyon sok helyen a jó gyümölcs azért nem terem,

Mert kevély ott a pásztor, és kevés a türelem.

Bár fájt a búcsú, de az volt a vigasztalásunk,

Hogy lesz nekünk még ez életben viszontlátásunk.

De ha viszontlátásunknak reménye elveszne,

Istenünk jobb találkozást tud adni helyette.

Mert Övé minden hatalom, Övé a királyság,

A láthatatlan világ, és a boldog menyország.

És akik felébredtek a Megváltó szavára,

Azokat ő elvezérli az örök hazába.

 

Ha addig tán arcunkra ülne bánatunk,

Mert nincs itt nekünk maradandó városunk

De él szívünkben remény, hogy áll kiválasztásunk.

És Isten irgalma folytán lesz örök lakásunk.

Örök hazánk, örök üdvünk és örök lakásunk,

És ott lesz a mi igazi, nagy viszontlátásunk.

Ennek reménye már most is felénk integet.

S ezzel búcsúzik a kis kalászi gyülekezet.

Budakalász, l988. január 31.

Orbán László