NEHÉZ KENYÉR

Egy éve, hogy versírásra

Adtam én az ősz fejemet.

S így sokszor a papírosra

Szegeztem tekintetemet.

És úgy bele éltem magam,

Megizzadtam és szenvedtem.

Hej, de milyen nagyon nehéz

„Kenyérkeresetbe” kezdtem.

Azon törtem a fejemet,

Hogy lehetek-e egy kezdő?

Mert a részemre az ilyen

Eredmény is elegendő.

De igen reménytelen volt,

Hogy egy jó kezdő én legyek.

Csak úgy sejtettem, hogy miként

Kell írni a szép  verseket.

Példaképül Arany, s Tompa

És Petőfi állt előttem,

S ha verseiket olvasgattam,

Törpénél is törpébb lettem.

Látnom kellett, hogy soraim

Képtelenek úgy rímelni

És én nem tudok, legfeljebb

Csak szeretek verset írni.

Talán komikusnak tűnik,

Hogy felsoroltam ezeket.

De egész más verset írni,

Vagy szeretni a verseket.

Mert ha egy mondat, vagy vessző

Nem a helyére sikerül,

Csapnivaló az ilyen vers

És a szemétdombra kerül.

Hogy a versem valahogyan

Mégis, úgy rímekben legyen,

Ujjaimon számolgattam,

Hogy mindig rendre stimmeljen.

Nem is vártam nagyon sosem,

Hogy lesz-e majd rá üzenet.

Pedig, szinte beleszőttem

A szívemet és lelkemet.

Tanakodtam önmagamban,

Hogy miért nem előbb kezdtem?

Mért csak most, mikor éveim

Már elsuhantak felettem.

De kínzó kérdéseimre,

Késett mindig a felelet.

Igaz, túl sokat nem törtem

Ezeken az ősz fejemet.

Miután pedig, hogy költő

Még csak távolról sem vagyok,

Így hát a verselésekhez

Csak valamicskét konyítok.

De vígasztal, hogy végül is

Nem ebből kell majd megélnem.

Mert ha így állna a dolog,

Nehéz kenyér lenne nékem.

Budakalász, l988. február 14.